ALMÁD MEZŐVÁROSÁTÓL, MONOSTORÁTÓL, APÁTJAITÓL A MAI MONOSTORAPÁTIIG

Egy-egy jellegzetes tájékkal, az ott kialakult településekkel, emberi közösségekkel kapcsolatos élményeink akkor válnak teljessé, ha igyekszünk megismerni, megérteni az egykor ott élt emberek anyagi és társadalmi viszonyait, gondolkodásukra döntően ható tényezőket is. Különösen fontos ez olyan tájakon, ahol kézzelfogható a sok évszázados folyamatosság és a múlt emlékeinek rendkívüli gazdagsága jellemző.
Elég Monostorapáti határának feltáratlan, de leltározott, vagy az ott lakók által ismert régészeti emlékeire, a falutól 40 km-es sugarú, a Balaton északi parti részére eső félkörön belül fellelhető:
– 68 középkori templomromra, mellettük a román és gótikus alapokon, maradványokon részben, vagy teljesen barokkizált nagy számú “élő” templomra (ez a középkor sűrű településhálózatára is utal),
– 7 nagyon romos, 3 romjaiban épebb és 2 ma is működő középkori eredetű kolostorra,
– 11 középkori, illetőleg törökkori, többé-kevésbé romos, omladozó várromra,
– 6 honfoglalás előtti földvár helyére utalni más, igen nagyszámú ókori (kelta, római), sőt, őskori lelőhely mellet.
(Mindezek közül a kirándulási célokként javasoltak felsorolása a mellékletben.)
Nem véletlen a múlt emlékeinek ez a rendkívüli gazdagsága. Az ősi Almád a mai Monostorapáti, mintegy a varázslatos Káli és Tapolcai medencék összekapcsoló részeként, a rómaiak VIA MAGNA-ja a középkor NAGY HADÚT-ja mentén alakult ki. Ezen a rómaiak által alapozott úton vonult 452-ben Attila hun csapatai élén Rómába Szent Leó pápával való megrendítő találkozójára. Ezen szállították keleti áruikat a velencei és dalmát kereskedők a XII -XIV. században. De többek között ezen az úton utazott Budára Beatrix is Mátyáshoz, aki Fehérvárig jött eléje. Ez volt a Róma uralta Pannonia, a középkori magyar királyság egyik legfontosabb kereskedelmi és hadi útja.

Az erdős Bakony, valamint a szőlőhegyekben, mandula ültetvényekben, illatos gyógyfüvekben – egykor gulyákban, nyájakban, kondákban is – gazdag, mediterrán ízű Balaton-felvidék jellege, adottságai, kultúrája harmonikusan ötvöződik ezen a régkihunyt vulkánok és évezredek kultúrái által, alakította tájon. Ahol a történelmi emlékek gazdagságát a geológiai érdekességek, a tájképi szépségek, a növénytani kuriózumok tömege egészíti ki (a kirándulási célként javasolt helyek részletezése a mellékletben található).
A múlt század nagyhírű földrajztudósa Cholnoky Jenő hosszan elemzi, hogy Monostorapáti völgye, az ott lakók kultúrája (amely egyértelműen zalai gyökerű) vajon a Balatonfelvidékhez, vagy a Bakonyhoz kapcsolódik. Arra a magállapításra jutott, hogy klimatikusan és egyéb természeti adottságait, valamint szőlő-bortermelését, borműveltségét tekintve egyértelműen balatoni, azonban a népi kultúrája, népművészete átmenet a két nagy tájegység között.
A két tájegység harmonikus kapcsolatát tökéletesen jellemezte Eötvös Károly: „A Balaton és Bakony, ez a két fenséges természeti tünemény egymást öleli át, egymásra árasztja fényét és sugarát, hagyományait, költészetét…”
A környezetet, a történelmi emlékeket, a falu lakóinak vendégszeretetét ismerve szinte érthetetlen, hogy Monostorapáti eddig miért nem vált jelentősebb turisztikai célponttá, hiszen úthálózat szempontjából nagyon jól megközelíthető, a nyugalmas pihenés, kikapcsolódás szempontjából kiváló adottságokkal rendelkezik és épp ideális távolságra fekszik a Balaton zajos turisztikai központjaitól, fürdőitől. Ráadásul szőlőhegyén kitűnő bor terem, amely a hangulatos pincékben kóstolgatva kellemes, maradandó élményt adhat.

I. A GEOLÓGIAI MÚLT ÉS MAI LÁTNIVALÓI

A 3-5 millió évvel ezelőtti vulkáni tevékenység hatalmas lávatömeget préselt a Tapolcai és Káli medencék felszínére. A kitöréseket vulkáni hamu és vulkáni “bombák” szóródása vezette be. A kitörések hosszú ideig tartottak és a hamuszórást, a vulkáni “bombákat” a lávaömlések követték, rendszerint többször egymás után. Végül a képződő gázok hatására a láva egy része kenyérhez hasonló, szivacsszerű kőzetté szilárdult meg.
E folyamat minden szakasza nyomon követhető Monostorapáti határában sétálva. A kirándulási célok kezdődhetnek a Dabas-, vagy Agártetővel, amelynek hatalmas erdőrengetege (a Dabas erdő) a betyárok és – még korábban – a farkasok búvóhelye és (talán a keltákkal kezdődően a XX. század elejéig) hatalmas sertéskondák makkoltatója volt egykor. A csúcs (tengerszint felett) 514 méter magas, az oda vezető erdei utak, illetőleg turista ösvények meglehetősen meredeken emelkednek. Az út mentén szép „kenyér kérgű vulkáni bombák” hevernek.
Az Agártetőtől keletre emelkedik a Bondoróhegy és Áldozóhegy ikerkúpja. Hozzájuk a kettős hegy délnyugati lejtőjén, a kiváló borokat termő Áldozó dűlő szőlőhegyén át vezet az út, egyre pazarabb kilátással a Tapolcai medence vulkáni kúpjaira, az Apáti völgyre, annak halastavára és a Balatonra. A 381 illetőleg 333 m magas „tetők” alatti erdei tisztásokon csavart és kenyérkérgű vulkáni “bombák” hevernek, auginit-kristályokat, „kőzet- üveg- szilikátokat” tartalmazva. A kettős domb legnagyobb geológiai nevezetességei a dió, ököl, sőt gyermekfej nagyságú, szokatlan súlyú, zöld és ibolya fényű olivin “bombák”.
Az Áldozóval szemben – az Eger patak és a Veszprém-Tapolcai út túloldalán – emelkedik (dél felé) az Apáti hegy, vagy másik nevén Boncos-tető, ahol a Balatoni Bazalt Vulkánvidék legszebb „csavart bombáit” – gyakran dugóhúzószerű nyúlvánnyal – találhatja az odalátogató.
Az Apáti hegy nyugati és déli lejtőin borpicékben gazdag szőlőhegyen, a középkorban Káli völgynek és Táltos hegynek (helyi ejtés szerint: Tátosnak) nevezett tájékon Monostorapátiból Szentbékálla felé menve az egykori vulkáni tevékenység minden jelenségével találkozni lehet. Körülötte többek közül kiemelve, 10 km-es sugarú körön belül elérhető különleges szépségű, vulkáni eredetű alakzatok még: a kapolcsi Királykő (Attila vára), a Kecske-hegy, a balatonhenyei Öreghegy, a köveskáli Fekete hegy (rajta az Eötvös kilátó), az Apáti hegy és a Fekete hegy fennsíkjain levő 9 tó (melyek sajnos mára erősen feltöltődtek, de még a XX. század első felében is halakban gazdagok voltak), a monoszlói Hegyestű, a kővágóőrsi Kishegyestű és Kornyi tó, a szentbékkállai Öreghegy, Mátéhegy, Kőtenger, a diszeli Hajagos-hegy, a Csobánc hegy és a kör bezárásával a Hegyesd. De a Halápi, a Véndeki, a Szent György hegyek, a salföldi Kőtenger, a kékkúti ásványvízforrás sincs 14 km-nél távolabb. Mindezek mellett még nagyon közel van a Balaton part és a Hévízi tó is.
A terület tehát rengeteg látnivalót kínál a gyalogtúrázás, a lovaglás, a biciklitúrák szerelmeseinek és az odalátogatóknak, összekapcsolva a borturizmussal, így rendkívüli élményt nyújthat.

II. KOROK, KULTURÁK LÁNCOLATA


A mai monostorapáti Szent Kút (amelyet korábban Áldó Kútnak is neveztek) környékén és a Felső-erdőben talált pattintott kőnyílhegyekről, kőbaltákról még (ez utóbbiakat, a régebbi időkben, akik megtalálták, gondosan beépítették házuk alapjába, mert hitük szerint védett a villámcsapás ellen) nem lehet eldönteni, hogy itt lakó, vagy csak itt vadászó embereké volt hajdanán. Bár vannak ősemberi tartózkodásra alkalmas, sőt forrással bíró barlangok is a környéken, amelyek esetleg az ősi korok embereinek kitűnő lakhelyül szolgálhattak.
A kora bronzkorból származó és a falu belterületén talált két edény viszont azt jelzi, hogy itt már több mint 4 évezreddel ezelőtt is éltek emberek. Valószínűleg ezekre a korai időkre utalnak mind a Felső erdőben az őrlőkő bánya, az őrlőkő faragó műhely maradványai, mind a Szent Kút környékén található őskori cseréptöredékek.
A bronzkor végének, a kora vaskornak időszakára jellemző, az apátsági romok közelében előkerült pápaszemes fibula, egyéb bronz- és cseréptöredékek azt tanúsítják, hogy a kor emberei, a kelták, – akik egyik központjukat itt, az erdőkben, ligetekben, folyóvizekben, forrásokban, kerti földekben gazdag Tapolcai medencében alakították ki – alkalmas lakóhelyet, életfeltételeket találtak Monostorapáti határában is. A múlt században a kolostorrom környékén sajátos díszítésű edényeket is találtak falu egyes lakói, melyeket sajnos szakember nem láthatott, így a korukat sem állapíthatták meg. Hasonlók a balatonhenyei Dobogó völgyben kerültek elő.
A kelták idejéből származó őrlőkő és szobor töredékek kerültek elő a Táltoshegy ’Öreghegy’nek nevezett dűlő részében is. Számos határrész teraszozottsága, a sok kilométer hosszan futó folyamatos kerítéshálózatot képező kőrakások, sánc-rendszerek talán rég elfelejtett kultúrák emlékeit hordozzák a Bocsos, illetőleg Fekete hegy kilenctavú fennsíkján. Ez a fennsík egykor vízben, édes fűvű legelőkben, viszonylag jól termő szántókban volt gazdag. Mára ugyan elvadult ugar, mégis nyugalmat sugárzó, szép árnyéka hajdan volt önmagának.
A Szalai dűlőben és a Hegyesddel szomszédos, mára részben a halastóval hasznosított területen – amerre a pannóniai Via Magna nyomvonala vezetett – nagyobb kiterjedésű felületen római kori épületek alap falait, ezen időszak házi cserépedényeinek töredékeit rejti a föld. Sőt egy padlófűtéses római villa nyomai is találhatók, mellette kovács szerszámok maradványai, amelyek talán a forgalmas út egyik (úti szervizt ellátó) kovács műhelyének tulajdonosáé lehettek. 1970-ben e villától és műhelytől alig 50 méterre egy családot (apa, anya, felnőtt fiú) ábrázoló, a sírban nyugvók jellemét is tükröző sírkövet forgatott elő az eke.
A Táltoshegyen a nyolcvanas években, a szőlőtelepítést előkészítő mély talajforgatás közben a rigol-eke egy hajdani épület másfél méter széles alapfalaiban akadt el. Gyorsan visszatemették, nehogy régészek tudomására jusson és esetleg leállítsák a TSZ által tervezett szőlőtelepítést. Az eke azóta is a római hódítás idejére jellemző peremes tetőfedő cserepek, nyúllábbal „márkázott” téglatöredékek, cementum rögök, vakolatdarabok tömegét forgatja elő az őszi mélyszántás idején.
A már eddig is többször említett Via Magna – a limes Dunakanyari szakaszát Rómával összekötő legrövidebb kiépített út – Monostorapáti és Kapolcs között, az Eger patak gyönyörű völgyében szelte át a Déli-Bakony őserdejének legveszélyesebbnek tartott szakaszát. Kralovánszky Ádám, a vidéket kutató régész így jellemezte az útvonal – késöbbi – középkori jelentőségét: „lüktető ér volt az ország testében, a magyarság számára is fontos összetartó kapocs Nyugat-, Dél- Európával, a nagy kereskedelmi útvonalakkal…”
Monostorapáti határában módszeres, vagy legalább feltáró jellegű régészeti kutatást sem végeztek hivatalosan (kivéve az 1920-as ’30-as években Sebestyén Gyulának a Scheller család kérésére folytatott rendkívül értékes megfigyeléseket eredményező régészeti sétáit). A haszonért vagy szenvedélyből régiségeket kutató kincskeresők, (házilag eszkábált fémkeresőikkel, alapos helyismeretüket kihasználva) nagy tömegben gyűjtött tárgyi emlékei gyakorlatilag minden hivatalos tudományos elemzés nélkül is kitöltik az említett időrendi adatok előtti és közötti időszakokat. Sőt számos olyan tárgy is előkerült, amelyeket a népvándorláskorának itteni lakói használtak. Nagy kár, hogy ezek a tárgyak majd’ mind elvesznek a tudomány számára. A leletek alapján tehát joggal tételezhető fel a monostorapátii határ lakottságának 5-6 ezer éves folyamatossága.
Az Árpádok korában a település Almád néven a (Balaton-felvidéken Palóznaktól és Vöröstótól Egregyig, a somogyi oldalon pedig Balatonberényig és a Marcalival szomszédos Boronkáig hatalmas birtokállománnyal rendelkező) gazdag, és rangos Atyusz (illetőleg Ogüznek, néha a lakhelyükről Almádynak is írt) nemzetségnek birtokközpontja, lakóhelye. Nagy vagyonuk mellett az Árpád házi királyok udvarában az udvarbírói, főpohárnokmesteri és különböző országrészekben a bán magas tisztségét is felváltva viselték. Két várat is építettek: Hegyesdet és Bándon Esseget.
Agár-tető, Almád, Attak, Attila – Kapolcs, Ágo, Berény, Öcs, Sátorma (vagy Sátormál) mind ó török nevek. A földesúré is, hiszen Ogüz ősi türk személynév. (az egykori turkok egyik mondai hőse is ezt a nevet viselte) Figyelemre méltóan kapcsolódik ez a hont foglaló (vagy vissza foglaló) magyarok csontanyagának kettősségéhez, kultúrájuk, hadi szervezetük, életmódjuk török jellegéhez. Hiszen még az egykorú bizánci írók is azt írták, hogy a magyarok két nyelvet beszélnek. Érdemes ennek kapcsán elgondolkodni arról is, mi lehet az oka Monostorapáti törzslakosságának igen gyakori ótörök eredetű családneveinek, ahogy azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a honfoglalók a szőlőre, borra vonatkozó, magukkal hozott ősi szakszavai is döntő arányban ótörök (kisebb arányban ó-perzsa) eredetűek.
Többek véleménye szerint az Atyusz (vagy Ogüz) család a honfoglaló magyarok papi fejedelmeit, főbíráit – így Tas vezért, Kál és Bulcsú horkákat is – adó, ótörök eredetű Lád nemzetség oldalága. Almád (azaz a mai Monostorapáti) első írásos említése is a család egyik fontos dokumentumában bukkan elő, mely ugyan 1117 esztendőben íródott, de egyben – mivel a felépítendő bencés monostor helymeghatározására szolgált – arra is bizonyíték, hogy Almád már az alapítólevél dátuma előtt virágzó közösség volt: „… in loco, qui vocatur Almad…”
Az 1117. esztendőktől vehetők tehát évszám szerint is sorra – az eddig előkerült közvetlen és közvetett adatok alapján – az egykori Almád, a mai Monostorapáti írott történelmi emlékei. A száraz évszámokhoz kapcsolódó eseményekből kirajzolódnak a település sorsának, ebben státuszának, neveinek, történelmének változásai, az egykori lakók életének fény- és árnyoldalai:
1117.: Almád – egyben a település szőlőinek, szőlőművelőinek – első említése a monostor alapítólevelében. Ezáltal a vidék legkorábban említett települése.
1121.: Nána, a veszprémi egyházmegye püspöke felszenteli Almád monostorát.
1189.: Nagy Atyusz, Almád ura – (talán a Szentföldre zarándokló Gyönyörűnek nevezett nagyanyja példáját követve,) III. Béla engedélyével – csatlakozik Oroszlánszívű Richárd és Barbarossa Frigyes keresztes hadjáratra induló hadaihoz. Részt vesz a szentföldi harcokban. Feltehetően Ő építette Hegyesd és Esseg várát is.
1209 – 1213.: II. Endre király udvarában híve – Almád földesura, Töre bán fia, – az Atyusz nembeli Petur bán Gertrúd királyné (IV. Béla anyjának) udvarbírája. A királyi udvar magyar belsőemberei, főtisztviselői – megelégedve Gertrúd királyné kedvelt külhoni udvaroncainak züllöttségét, dúskálását az ország javaiban, erkölcstelenségeiket, nemzetellenességüket – összeesküdnek a tarthatatlan helyzet rendezésére. Az összeesküvés élére Bánk és Petur bánok állnak. Petur bánra és Bánk vejére, Simon bánra hárul a királyné megölése, 1213. szeptember 28-án. Míg Bánk büntetlenül megmenekülhet, a királyné közvetlen gyilkosai, Petur és Simon az életükkel lakolnak. Az előbbit karóba húzzák, az utóbbit lefejezik.
Erkel Ferenc Bánk bán című operájában a bordalt éneklő Petur bán tehát történelmi személyiségként Almád, a mai Monostorapáti szülötte lehetett.
Nagyon furcsa ellentét, hogy a züllött, magyarságot lebecsülő udvart tartó Gertrúd fia, IV. Béla, a második honalapító, míg lánya, az egyik legismertebb magyar szent, Erzsébet, aki apja, II. Endre mély vallásosságát örökölte.
1215 – 1229.: II. Endre király – talán, mert hívei meggyőzték Gertrúd és Bertold kormányzásának bűneiről, feltárva előtte az összeesküvők komoly és mélyről jövő okait – viszonylag hamar megbékélt az Atyusz családdal (vagy talán megelégedett a bűnös családtag kivégzésével) – mivel ebben az időben több hozzátartozóját emelte nagyon magas udvari, illetőleg országos tisztségbe (udvarispán, szlavon bán, főpohárnokmester).
1217.: Almád földesura, Atyusz fia, Lőrinc, királyi főpohárnokmester – nagyapja példáját követve – részt vesz a II. Endre király által vezetett keresztes hadjáratban. A hadjárat költségeinek fedezésére a király kölcsönöket vesz fel. Többek között Atyusz bántól is 200 márkát (ami akkoriban nagy pénz volt!).
Az Atyusz család nemzetségfői a királyi főpohárnokmesteri rangot többször viselték. Ez a magas rang (latinul: pincernarum regalium magister) a XII. század óta viselőjét a legmagasabb országos méltóságok, a záslós urak sorába emelte. A királykoronázások alkalmával a királyi főpohárnok mester vitte a király előtt Szent István kardját.
1223.: Országosan is súlyos sertés és marhavész járvány pusztít, amelynek a hagyományosan állattartó vidéken súlyos következményei lehettek.
1226.: Atyusz az udvarispán II. Endre esztergomi királyi udvarában.
1228.: A nyérmegei dűlőben művelt szőlőjét egy almádi lakos a monostornak adományozta.
1239. – 1241.: Ismét egy Atyusz nembeli, Lőrinc lett IV. Béla udvarában a királyi főpohárnokmester. Elesik a muhi csatában, királyát védve.
1241 – 1242 Fontos, említésre érdemes tény, hogy a tatár hadak nem találtak be a Balatonfelvidék Bakony – Balaton által rejtett völgyeibe.
1276.: Meghal Almád földesúra IV. Atyusz, akit „de genere Almád”-nak írnak.
1290.: Mint II. Endre király egyik legrégebbi és legragaszkodóbb hívének, az Atyusz nembeli Lőrinc unokájának, V. Atyusznak, almád földesurának, fontos része volt abban, hogy Endre király unokája III. András (az utolsó Árpád házi király) trónra került.
XIV. század eleje: Almád oppidium (mezőváros) volt. Hogy ez mit is jelentett: Ebben az időben a Magyar Birodalom több mint 22 ezer településéből 633 rendelkezett oppidium (mezővárosi) kiváltságokkal. A korabeli Magyarországon a mezővárosoknak átlagosan 500 (a falvaknak 120, a szabad királyi városoknak 1000) lélek körülire becsülik a lakosságát. Az oppidiumokat a célszerűség hívta életre. Döntően a piac, a vásár határozta meg létüket. Egy-egy mezőváros körzete tehát, – praktikusan – általában olyan távolságra terjedhetett ki, amelyről a vásárt, a piacot egy nap alatt meg lehetett járni. Ezen a vidéken Almád mellett Tapolca, Csobánc, Köveskál bírt ilyen kiváltsággal. Ebből következően Almád vásárkörzete valószínűleg Dörögd, Petend, Vigánt, Kapolcs, Győr, Attak, Alsóalmád, Szentpéterfa, Hegyesd településekre terjedhetett ki.
Az oppidiumok fejlődése a XIII.-XIV. században gyorsult fel. A földesúri joghatóságnak is kedvező volt a mezővárosi fejlődés, hiszen a gazdagodó, polgárosodó parasztságát jobban meg tudta adóztatni. A mezővárosi lakosság az általuk művelt földet, mintegy örökbérletként használta, melyért az adót évente egy összegben fizette. Közvetlenül – az alsóbb fokoktól mentesítve – a földesúr bíráskodása alá tartoztak. Autonómiájukat királyi védelem garantálta, ezért mentesülhettek a földesúri tiszttartók esetleges hatalmaskodásaitól is. Gazdálkodásukban nagyon fontos szerepet játszott a szőlő és bortermelés, az állattartás, valamint a háziipar járulékos kereseti forrása, jövedelme. A mezővárosokban, a vásártartási jog birtokában iparosok, kereskedők telepedtek meg. A kovácsság mellett a másik fontos – a mezőgazdálkodással szervesen összefüggő – iparág volt a molnárság. Ez utóbbiban a XIII. századtól a vízimalmok, a vízimolnárságok váltak egyed uralkodókká. A XIII-XIV. században a borkereskedelemben is nagyon fontos szerepe volt a mezővárosok polgári-parasztpolgári rétegének. Mindezek miatt, figyelemmel a jó természeti (a malmokat hajtó Egervízre) és közlekedési feltételekre (Via Magna), joggal feltételezhető, hogy Almád lakói jobban éltek, mint a környezetük.
1306.: Arra található utalás, hogy Almád plébánia templomának védőszentje Szent Péter.
1326.: Felső és Alsó Almádról szóló okleveles adat arról tudósit, hogy a Felső Almádon (a mai Monostorapátin) átfolyó Egregyen (akkor Almád-vízének is nevezték) két vízi malom működött, míg Alsóalmádot (a helyét ma is Barátok falvának nevezik) a monostor szolgálatára rendelték.
1329.: A hegyesdi vár – ma már ismeretlen okból – Nagy Lajos király tulajdonába kerül, aki Miklósfia Ákosnak adja, Vöröskő váráért cserébe.
1333.: Miklós, Almád egyházának (amely független volt a monostor apátjától) plébánosa 33 dénárt fizetett a pápának.
1334.: Almád plébániájának ez évi befizetése 13 szélesdénár és 18 kisdénár.
A két különböző évből fennmaradt adat is arra utal, hogy Almád népes és jó módú hely volt.
1342.: A feljegyzés szerint Monostorapáti mai határán 4 település osztozott: Így a jelentősebb Almád mezőváros mellett a kolostor és a Karfás-Séd közötti területen Alsó Almád, északi irányban Attak, délkeletnek Győr falucskák. Közülük Attaknak, Győrnek emlékét dűlőnevek (sőt az utóbbinak családnevek) is őrzik. Alsóalmád emlékét a feladata őrizte meg, miután lakóit a földesúr adományában a monostor szolgálatára rendelte (Barátok falva).
1343.: Almád földesura Atyusz nembeli Almády Bánd a monostor kegyura. A szőlőhegyi rendet őrző hegyközség (promontorium) működésére utaló első adatok is e korban keletkeztek.
1348.: Súlyos pestis járvány tizedeli a vidék népét. Egyetlen hatásos gyógyszere a jó bor.
1350.: Almád alatt, a Nagy Hadúton vonul Nagy Lajos király fényes serege, drága vértekben a szerencsétlen nápolyi hadjáratra, a király vezetésével.
1408.: Almád nevét Villa Váralmádnak írják.
1440 – 1445. évek belháborúi (Erzsébet az özvegy királyné és fia, az ellopott Szent Koronával megkoronázott csecsemő, V. László párthívei, szemben a Szent István Fejereklye-tartójáról leszerelt kis koronával avatott Ulászlót támogató, erélyesebb vezetést, vagy nagyobb birtokadományokat remélő főurakkal) idején két tűz közé szorult Almád és kolostora. Amíg pl. Hegyesd, Szigliget, Sümeg, Tátika Ulászlót pártolták, addig Csobánc, Tapolca, Tihany Somló az Erzsébet pártiak kezében volt. A katonák a városok, a falvak jobbágyait kirabolták, megverték, az asszonyokat, lányokat megerőszakolták, az ellenszegülőket megölték. A pusztítás hatalmas volt.
1453.: Almád mellett említenek egy, az Egervölgyben levő „Kysalmad” falut is.
1455.: Máté a neve az almádi plébánosnak.
1468.: Almádot első ízben írják „Monostorapáthynak”. Vajon mi lehetett a névváltozás oka? Hiszen ekkor már – apátjainak vezetési alkalmatlansága miatt – anyagilag válságos helyzetben volt az egykor jobb napokat látott monostor.
1477.: Az ismét Almádnak nevezett mezőváros 3 napos, októberben tartott országos vásáráról lehet olvasni.
1486.: Almád helyett ismét „Monostor Apáthí” a megnevezés, de azzal a helymeghatározással, hogy Almád völgyében fekszik.
1492.: A gyenge kezű „Dobzse László” király alatti, az országnak sok kárt okozó ország-vezetés által hozott 47. artikulus súlyosan csorbította az addig örvendetesen polgárosodó mezővárosok lakosságának jogait. Ez Almád lakosságát is nagymértékben érintette.
1510.: Súlyos pestis járvány.
1520.: A városkát most Almádapátinak írják, helyét Almád völgyében jelölik.
1523.: Ismét pusztít a pestis.
1526.: A Buda felé tartó győztes török főseregtől elkóborló martalócok végig rabolták a Nagy Hadút mentét. Így Monostorapáti lakói első ízben tapasztalták meg a török veszedelmet.
1528. március 10-én. Lukács, almádi apát a Zalavári Konventtel eltiltatta Kapolcs egyik földesurát, a devecseri Choron Andrást az Egregyen forgó Kovácsmolna vízimalom elzálogosításától. Az ülésen résztvevő Jakab, almádi bencés szerzetes az Almádapáti (ismét így említve a település nevét) lakosokként, – mint libertinusokat – sorolta fel Domokos Lukácsot, Csekő Gergelyt, Jánosi Antalt, Parencsel Miklóst, attaki lakosként pedig (ugyancsak szabad jogállásúként) Fodor Balázst. A Kovácsmolna malom Almádapáti területén működött, Szabó János malmával együtt. Győr határában volt Somogyi Márton malma (a későbbi Scheller malom)
1529. augusztus.: A Bécs irányába vonuló török hadak egyes elkóborolt csapatai sarcolják az Eger folyó völgyét is.
1531., 1534., 1536.: Mindhárom esetben Apáthí, Attak, Gywor (Győr) településeket ezeken a neveken együtt írják össze. Az összeírások tanúsága szerint Apáthi még őrizte mezővárosi jogait, lakóit szabad jogállásúaknak írják, így adózásra nem kötelezettek. Érdekes lenne tudni, hogy a Győr névadásának van e köze az avarokhoz?
1534.: Ismét pusztít egy török rablócsapat.
1543.: Házassága révén a rabló Mezőlaky Ferenc kezébe kerül Hegyesd vára, aki súlyosan sanyargatja a környék településeit, közöttük Monostorapáti lakosságát is.
1544.: A vár tényleges birtokosa, ákosházi Sárkány Ambrus, megelégelve veje bűneit a környező települések lakóinak nagy megkönnyebbülésére, embereivel együtt kiverte Mezőlakyt Hegyesd várából.
1548 – 1549.: Újra pusztítja a vidéket a török.
1549.: Apáthyattak néven összeírt település határában két vízimalom működik.
1552. év nyara.: Súlyos veszélybe került az Egervölgye, ugyanis 10 napi ostrommal a török bevette Veszprém várát. Lovas portyáik ettől fogva rémületben tartják a vidéket. Minden magyar kézen maradt várát lázasan erődítenek, csak Hegyesd várával nem törődött a tulajdonosa, a törökök járásától védetten, a messze fekvő nyugati határszélen lakó Czakó család. Később ezért nagy árat fizetett a vidék.
1553.: Vázsony vára is a töröké lett. Szabaddá válik az útjuk az Egervölgye felé. Ebben az időben Csobánc és Szigliget vára környéke népének, így Monostorapátinak is – az állandósult török rabló portyák veszélye mellett – súlyos tehertételt jelentett a két vár kapitányainak felelőtlen, egymás elleni magánháborúja. A vezetésük alatti végvári katonaság – a legelvetemültebb haramiákon is túltéve – garázdálkodott, fosztogatták, sőt gyilkolták a másik vár környezetéhez tartozó települések népét.
1554. november.: A várkapitány Gyulaffy László és emberei figyelmetlensége miatt kis híján Csobánc várát is elfoglalhatta volna a török.
Ezek az események (a két szomszédvár állandósult ellenségeskedése mellett) súlyos létbizonytalanságot okoztak Monostorapátin is. A hagyomány szerint ezért időlegesen a csobánci török támadás után – állatállományaikkal együtt – először menekültek be a Dabas és Bondoró rengetegébe.
1558.: A magyar csapatok visszafoglalják Vázsony várát.
1558. október eleje: Jellemző epizódja a végvárak magyar kapitányai közötti áldatlan marakodásnak, hogy a veszprémi vár török katonasága egy éjszaka elszáguldva Vázsony és Csobánc vára alatt, az útjukba eső településeken – így Monostorapátin is – rajta ütöttek Szigliget falun és egész lakosságát fogságba hurcolták. Magyar Bálint a szigligeti várnagy joggal panaszolta a nádorispánnál, hogy nem riasztották, nem segítették a másik két várból.
1558. november 13-a előtti szerdán: Ismét pusztítanak a törökök Monostorapáti környékén, az Eger völgyében.
1559 kora ősze: A székesfehérvári törökök felderítő és rabló portyája az Eger völgyben. Rabszíjra fűzött embereket és juhnyájakat visznek magukkal.
1561. április 17-én hajnalban: Súlyos tragédia sújtja a vidéket, ami közvetve és közvetlenül is, nagy hatással volt Monostorapátira, mint közvetlen szomszéd településre, ezért érdemes az eseményt jobban megismerni. Hegyesd várának sebezhetőségét egy magyar spion (kém), Hidegkúti Nándor árulta el a töröknek és alkalmas időben ő vitte be őket a vár alá. A törökök Pajazid vajda vezetésével, egyszerű csellel, „kakas szóra” elfoglalták a várat. Két nappal később, 1561. április 19-én Ormányi Józsa, a sümegi várkapitány így írta le az eseményt: „… Az Hegyesdet az új porkoláb veszteté el… Kálózy András az neve, ki éjjel-nappal csapszék vala … mely éjszaka Hegyesdet meghágták az terekek, azon az napon mindestig Kálózy András, az előbbi porkolábbal ketten az szőlőhegyen egy pinczénél ittak, és felette részegen mentek este az várba… Különben fel nem érzett… amikor immár ott bent voltak az terekek….”
Pajazid vajda a törökök parancsnoka mulatós ember volt, szívesen hallgatta a magyar hegedűsöket. A vár elfoglalásának estéjén is első dolga volt zeneszó mellett mulatni. Ezt sürün ismételte a csobánci várbeliek legnagyobb bosszúságára.
Hegyesd várának elfoglalása – lévén a hódoltság határövezetében – súlyos veszélyforrást jelentett. A vár helyzetét, biztos hátterét kihasználva a török, tűzzel-vassal pusztította, égette fel a vidéket. Ekkor még léteztek a Diszel és Monostorapáti közötti területen Bécs, Kisalmád, Lakosháza, Pataháza falvak. Hegyesd elfoglalása után néhány hét múltán Tapolca várát is megszállták. A Hegyesd és Tapolca környéki települések lakossága kényszerűségből szolgálta a törököt. Gyulaffy László így írt erről 1561. végén „… minden felől reá verték az szegénységöt, öreg fákat hordnak fel az várba…. Mostan is az az hír járja, mind megfutamodtak szegényök, az kit penig kaphat bennök, kit karóba vonják kit, éjjel ketéllel öleti az terek…” Akinek munkájával Pajazid vagy katonái elégedetlenek voltak, azt napkeltétől napnyugtáig fülénél fogva szegezték a várhegy valamelyik fájához.
A környező várkapitányok különösen a két jelentősebb mezőváros (oppidium), Tapolca és Monostorapáti lakóinak vetették a szemére, hogy szolgálják a törököt. De mit is tehettek volna? Nyilván, mint mezővárosok, a környező településeknél jelentősebb iparos és kereskedő réteggel és rendezettebb közösséggel, közigazgatással rendelkeztek. Tehát volt mit féltenük, védeniük és volt kinek felhatalmazása a tárgyalásra, ami egy-egy kis jobbágyfalu esetében nyilván másképpen volt. De furcsa az is, hogy éppen azok a várkapitányok hánytorgatják fel ezt a kényszerű szolgálatot, akiknek torzsalkodás helyett a vidék megvédése lett volna a dolguk, akiknek az orra előtt foglalta el csellel a török Hegyesd várát!
1561 nyara: Ebben az időben még maradhatott valami nyoma az egykori mezővárosi létnek, mivel 1561. május 26.-i levelében így ír Ormányi Józsa, sümegi várkapitány Gyulaffy Lászlóról: “… mert bizon elveszti magát egy nap, amint cselekedig. Minap is néhány gyaloggal Apátiban, Hegyesd mellett ebédellett…” Ez szerint volt olyan vendéglátó ház Apátin, aminek főztjéért érdemes volt – Csobánc várából kilovagolva – kockáztatni a török által uralt Hegyesd vára szomszédságában.
1562. tavaszán a támadás előtti utolsó napok egyikén Gyulaffy László párviadalra hívta ki Pajazidot. A párbajra a hegyesdi vártól Csobánc felé eső réten magyar és török párbajsegédek bíráskodása mellett került sor. Gyulaffy kopjája lobogóstól ment át Pajazid páncélba burkolt testén.
1562. március 30 – április 4.: Zala, Vas, Sopron vármegyék felfegyverzett nemesei, a tihanyi, a csobánci, a szigligeti, a sümegi, a devecseri végvárak őrségei enyingi Török Ferenc dunántúli főkapitány és Gyulaffy László Csobánc várkapitánya vezetésével gyülekeztek Hegyesd visszavételére. A tábort a várhegy keleti oldalán fekvő enyhe emelkedésű dombon állították fel. Sajnos az összegyűlt ostromlók nem csak a törökkel foglalkoztak, járták a vár körüli településeket, szőlőket, pincéket, loptak, raboltak, erőszakoskodtak.
1562. március 31-én írta Choron János, mivel a várban őrzött rabok közül egyiknek sikerült megszöknie: „…azt mongya, hogy az vajda igen fél, hogy terek nincsenek száz…. hogy egy hordó vizeknél több nincsen az várban, …élésök nincsen…”
Április 4-étől 4 napon át 4 üteg folyamatosan rombolta a várat és április 8-án nagy tűz keletkezett. Így a török sereg április 9-én feladta a várat, amit ezután a győri kapitány, Salm Ekhardt parancsára a környék lakói földig rombolták.
A hagyomány szerint az 1548-tól a szerzetesei által elhagyott, de könnyen várrá alakítható monostorapáti bencés apátság még álló falait is részben lebontották, hogy a továbbiakban ne okozhassanak a hegyesdihez hasonló gondokat. Érdekes, hogy egykor a kolostorrom mellett elterülő szántókon az eke gyakran forgatott elő nyílhegyeket, sarkantyúkat, kardlap töredékeket, ami egy hajdan békés kolostor közvetlen környezetében furcsa jelenség. Igaz, senki nem kutatta azt sem, mire használták az épületeket 1548 – 1562 évek között.
1564.: Monostorapátit – ekkor még ideiglenesen – a sümegi püspöki váruradalomhoz csatolják. Ezzel a település elveszíti több évszázados mezővárosi autonómiáját.
1566.: Visszafoglalják a töröktől Veszprém várát is. Fellélegzett a vidék.
1569. – 1570.: A falu a rovásadó összeírásban Monostor Apáthy Athak néven szerepel.
1572.: A vidéknek súlyos károkat okozó török rabló portya.
1593.: Veszprém várát megint a törökök birtokolják. Ismét közeli a veszély az Eger völgyében.
1595.: Vázsony várát – miután az idegen zsoldosokból álló várőrség megrettenve elmenekül – újra elfoglalja a török. Monostorapáti ismét a közvetlen veszélyzónába kerül, állandósulnak a török betörések az Eger völgyébe. Így érthető, hogy Monostorapáti ismét elnéptelenedik, lakói megint bemenekültek a Dabas és a Bondoró erdejébe.
1599.: Veszprém várát visszafoglalják a magyarok, de Vázsonyt nem tudják visszavenni, így a veszély nem csökkent a vidéken.
1605.: Újra a töröké Veszprém, retteg a vidéke.
1609.: Mind Veszprémet, mind Vázsonyt visszaveszik a töröktől. Talán kissé nyugodtabbá válik a Monostorapátiak élete is.
1618.: Ismét súlyos károkat okozó török rabló csapat pusztítja végig az Eger völgyét.
1626. Monostor Apáthy cum Attak néven vették listára a települést.
1647 – 1648.: Monostorapátin, az egykor virágzó mezővárosban az összeírók már csak két adófizető családot találtak. A többiek a Dabas erdőn húzták meg magukat.
1664. augusztus 1. A Szentgotthárdnál súlyos vereséget szenvedő török hadsereg egy része az Eger völgyében vonul vissza.
1679. – 1680.: Súlyos pestis járvány. Ezt a ragályos lázat „Morbus Hungaricus”-nak is nevezték.
1683.: A török birodalom hatalmas hadserege az Eger völgyén át is özönlött Bécs felé. Az útjukba kerülő várak megnyitották kapuikat. A török hadseregekkel együtt vonultak erre az Apafi Mihály által vezetett erdélyi csapatok is, Csobánc várát ők szállták meg. Amikor a törökök, a vereség után visszavonultak, Csobánc ostrom nélkül megszabadult az erdélyi megszállóktól.
1690.: Végkép megszűnik Monostorapáti oppidium rangja, a veszprémi püspökség – mint teljesen a földesurasága alá sorolt falut – véglegesen a sümegi uradalmához csatolta. Az oppidium rangot, csak Sümeg és Tapolca őrizhette meg.
1691 – 1695.: A török hódoltság utolsó éveiben, a török alóli felszabadító háborúk pusztításai elől a vidék népe a Bakony erdeibe menekül. Az erdei életre kényszerült családok a jó kilátású pontokra megfigyelőket állítottak, hogy időben értesüljenek a veszélyről, és így jól választhassák meg a menekülésük irányát. Ezeket az emelkedéseket máig „les-” vagy „látóhegyeknek” nevezik. Az erdei életre, pásztorkodásra kényszerült szőlőbirtokosok – minden bizonnyal – a hadiveszélytől mentes időkben, lopva művelték az erdők alatti védett lejtők szőlőit.
1696.: Már 21 családot írnak össze Monostorapátiban.
1698.: A falu lakói 22 katasztrális hold (12,7 ha) szőlőt műveltek, melyen – a tized és kilenced fizetésre bevallott alapként – 15 ezer liter bort termeltek. Ez a terület és termés abban az időben jelentősnek számított.
1703.: Pestis járvány. Aki bort ihatott víz helyett, bizton számíthatott a túlélésre.
1705 – 1709.: Az egész vidéken – így Monostorapátin is – II. Rákóczi Ferenc hívei az urak. Ennek – a vidéken – egyik örömteli eseménye volt, hogy a csobánci vár néhány kuruc vitéze és a gyulakeszii, és diszeli asszonyok1707 február 25-én visszaverik Rabutin labanc tábornok csapatait, miközben az ostromot közvetlen vezénylő Krencz ezredes is halálos sebet kapott.
1705-1711.: Lassan mindenki hazaköltözik a falujába. Egyes források szerint ebben a Monostorapátiak közül sokan az utolsók között voltak.
1740.: Ismét súlyos pestis járvány, sok halottal, emiatt is felértékelődik a bor.
1744. – 1764.: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök megbízottai kitartó igyekezettel visszaveszik, visszaperlik a kapolcsi, balatonhenyei, köveskáli nemesek által elbirtokolt monostorapátii területeket. A periratokban a Táltos hegyét és völgyét Kál-völgyének is emlegetik. (pontosan körül írva a Káli völgy határát az Öreghegytől a Keresztfai dűlőig).
1745.: A faluban korábban épített, patics falú, öregnek mondott imaház összedől. Ezért a falu templomépítésért folyamodik a földesúrságot gyakorló Padányi Bíró Márton püspökhöz.
1753.: Zala vármegye Tanácsának 1752-ben hozott, a vármegye minden bort termő településére kötelező érvényű határozata alapján, annak előírásait pontosan követve, újra írják a hegyközségi működést, a szőlőhegyi rendet szabályzó artikulusokat. A hegyközség „latinos” neve: „Monostor-Apathyensis Promontorió. Anno D.1756″. A pecsétje egy ovális, tömött szőlőfürtöt, két háromkaréjos szőlőlevelet és egy szőlő-metszőkést ábrázolt, az előbbi körirattal, de 1785. évszámmal. A hegyközségi statútumok (Scheller Zsigmondné emlékezete szerint) 1899 évi újraírásakor már hiába keresték a pecsétnyomót, de mindegyik akkor választott tisztség-viselő emlékezett rá. Sajnos azóta sem került elő.
1759.-1762.: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök, helyt adva a falu lakossága kérésének, Fellner Jakab tervei alapján az egykori mezővárosi múlthoz méltó, tekintélyes méretű és szép barokk templomot és plébánia épületet emeltet, jelentős részben – a korábban, a török időkben részben lerombolt – apátsági rom bontott köveiből (melyből más falvakba is vittek építőanyagot). A kolostor egykori románkori, kettőstornyú temploma szép, barna, faragott köveiből épített alapfalának bontásakor, a cementumba ágyazottan (Novák Béla egykori esperes-plébános közlése szerint) két római pénzérme került elő. Ezek a barna faragott kövek alkotják a mai templom alapfalát. A régi almádi templom, valamint az apátsági bazilika egy-egy szenteltvíz tartója ma is használatos a templomban.
1765.: Mária Terézia királynő, ekkor meghalt férje, Lotharingiai Ferenc és a királynő kormányzótársául emelt elsőszülött fia, II. József tiszteletére 3 platánfát ültet Monostorapáti lakossága, az akkori postakocsi megálló, a mai Platán Vendéglő elé. Az egyik fa még ma is él.
1767.: A királyi rendelet alapján egységes és általánosan szigorított úrbérrendezés történik Monostorapátin is. Nagy és általános az elégedetlenség, mert az 1751 előtti Urbárium szerint a monostorapátii (döntő többségű), u.n. szabad menetelű és az örökös jobbágyok korábban csak „ … igen könnyű szolgálatot tettek…”, a kötelező 52 napi robotot is „ … ki szolgálta, ki nem … “.
1771.: Először fertőz a Balatonfelvidéken, (így nyilván Monostorapátin is) a lisztharmatnak, akkori nevén „szőlőragyá”-nak, – illetőleg itt „lisztpor”-nak nevezett – szőlőbetegség. Rendszeresen visszatérő járványokat, így nagy károkat okozott.
1779.: A vidéken, így Monostorapáin is pusztít a himlő járvány, amelyben elsősorban a gyerekek halnak bele.
1786. – 1787.: Bucher Xavér Ferenc, Padányi Bíró Márton püspök megrendelésére „al secco” megfesti a templom szentélyének, két oldalkápolnájának freskóit, valamint főoltárképét.
1786. – 1810.: Súlyos bortúltermelési válság. Sok szőlőt kivágnak, helyette inkább takarmánynövényeket termelve az állattenyésztést bővítik.
1810.: Rövid időre – átmenetileg – ismét jó ára van a bornak (a Napóleoni háborúk hatása).
1810. – 1811.: Kolera járvány. Aki elegendő bort iszik, nagyobb biztonsággal éli túl a vészt.
1835.: A Bencés rend Tihanyi Apátságának levéltárában őrzött irat szerint ebben az esztendőben a borok minősége alapján osztályba sorolták Zala vármegye bortermelő helyeit. Az első osztályba kizárólag a Tapolcai és Káli-medencék vulkáni eredetű lejtőinek szőlőhegyei kerültek, így Monostorapáti határa is ide soroltatott.
1839. – 1841.: Sorozatos és súlyos marhavész járvány, ami jelentős számú állatot nevelő Eger völgyében bizonyosan súlyos gondokat okozott.
1841.: A fekete himlő járvány áldozatokat szed Monostorapátin.
1842.: Monostorapáti lakossága 1009 lélek.
1848. – 1849.: A Szabadságharc. Monostorapátiból 29 fő állott be a Honvédségbe. Végigküzdötték a Szabadságharcot. 1849-ben részt vettek a tavaszi hadjárat legismertebb csatáiban. Ott voltak Buda visszafoglalásánál is, az elsők között hatoltak be a várba.
1848. május 15.: Zala vármegye Központi Választmánya beosztotta a választó-kerületeket és elrendelte a választásra jogosultak összeírását. Az érvényes jogszabályok alapján Monostorapáti akkor 1003 fős összlakosságából 69 férfi nyert választójogot. Az összeírás adatai arra is rávilágítanak, hogy az Eger völgyében Monostorapátin volt a legnagyobb mértékű a birtok elaprózódás.
1848. június 15.: A tapolcai képviselőválasztás alkalmából gyakorolták elsőízben az újonnan nyert választójogukat az arra jogosultak. Báró Putheány Józsefet – Deák Ferenc hívét – választották képviselővé.
1848. szeptember 20.: A Jelasics ellen Pákozdra vonuló magyar csapatok érintik Monostorapátit.
1849.: Súlyos kolera járvány, sok helyi áldozattal.
1849 – 1852.: Számos helyi monda szól arról, hogy a szabadságharc leverését követő súlyos Habsburg önkény alatt hová és hogyan bújtatták, és miként élelmezték az osztrák kopók elől a falu északi határában kezdődő Bakonyerdő barlangjaiban, ásott, fedett, rejtett menedékhelyein, a déli határrészeken elterülő szőlőhegyek présházaiban a bujdosó szabadságharcosokat. Ezt népdalban is megénekelték:
„Előttem a határ,
Mögöttem a zsandár,
Hej, veszkődik a német,
Hogy utol nem érhet…”
1849 – 1865.: A folyamatosan fertőző „keleti marhavész járvány” óriási károkat okoz az ország, így nyilván Monostorapáti szarvasmarha állományában is.
1851.: Vargha Lajos balatonfüredi szolgabíró kijelöli a Balaton melléke és a Badacsonyi borvidék határát, amely szerint az a balatoncsicsói-dörgicsei-akali völgyben húzódott. Tehát Monostorapáti a Badacsonyi borvidékhez sorolódott.
1853.: március 2.: I. Ferenc József Ausztria császára kiadta az Úrbéri pátenst és a „Kárpótlási és földtehermentesítési nyílt parancs”-ot, amely a jobbágyok hűbéri terheinek megszűnését és az úrbéri földjeik feletti szabad rendelkezési jogot jelentette.
1855.: Kapolcsi székhellyel létre jött a körjegyzőség (székhelyéül előbb ugyan Monostorapátit jelölték, de úgy látszik a kapolcsiak érdekérvényesítési képessége jobb volt).
1863.: Katasztrofális aszály. Nagyon kevés a széna, gabona, a legeltetésre alkalmasa fű, de annál jobb bor termett.
1865.: Entz Ferenc és Gyürky Antal neves szőlészek is a Tapolcai járásban, a balatoncsicsói – akali törésvonalat jelölik a Badacsonyi borvidék keleti, míg a Keszthely – Egregy vonalat a nyugati határainak. E szerint tehát Monostorapáti ebben az időszakban is a Badacsonyi borvidék része.
1867.: Az Eger patak felső és középső szakaszán elsőként a monostorapáti Scheller-malmot építik újjá a modernizálhatóság érdekében.
1868.: Monostorapátiban 272 kat. Hold (155 ha) jó fekvésű, jó minőségű bort termő szőlőültetvényt tartanak nyilván. Az Áldozó lejtőjén termett bornak jó híre volt. Ezt mutatja, hogy a környező falvak egyházai a mise-, illetőleg az áldozó-bort innen szerezték be. A Táltoshegynek, benne főleg az Ópeoni és Öregyhegyi részeknek a borait is a legjobbak között tartják számon a Káli-medencében. A Táltoshegyet esetenként Káli-völgyként is emlegetik.
1872.: Általánossá válik a lisztharmat ellen a kénporozás Monostorapátin is.
1872. – 1874.: Az utolsó nagy kolerajárványok ideje, amikor Monostorapátin is a kevésnek bizonyuló bor mellett felértékelődik a pálinka is, mint a két, leghatékonyabbnak tartott kolera elleni szer.
1874.: Megújítják Monostorapátin a hegyközségi statútumokat.
1877.: A Scheller-malomban – ismét a legelsők között a vidéken – 5, akkor a legkorszerűbbnek tartott Ganz gyártmányú acélhengerpáros hengerszékre cserélik a korábbi „kőjáratú” garatokat.
1884.: Monostorapátin megnyílik az új posta.
1888. – 1892.: Tartós száj- és körömfájás járvány pusztítja a falu állatállományát.
1890.: Egyre több kárt okoz a szőlőperonoszpóra.
1891.: Monostorapáti területén először gyullad ki a villanyfény, a Scheller major udvarán és helységeiben. Scheller Zsigmond javasolja, hogy a saját, a Mezriczky és az Alsómalom által hajtott, az érdekeltekkel közösen beszerzett, 3 dinamóval világítsák ki a falu két jelentős utcáját. Anyagiak miatt sajnos a javaslat nem valósulhatott meg.
1892 – 1894.: A száj- és körömfájás járványt követően itt az újabb kársorozat: A filoxéra-járvány kipusztítja a szőlőket, egy időben a nagy gabonaválsággal. Így a hármas kársorozat hatására sajnos nem csak a kedv, de a pénz is hiányzik a szőlők oltvánnyal való újratelepítéséhez. Ezért a szőlőknek csak mintegy egyharmadát telepítik újra, sajnos többen főleg saját gyökéren, ezért direkttermő fajtákkal.
1893. évi XXII tc. (a Bortörvény) Monostorapátit törvényileg is a Badacsonyi borvidékhez sorolta.
1897.: Újabb nagy baj éri a falut: Itt a súlyos károkat okozó sertésvész járvány. Ennyi csapást követően több, korábban jómódú gazda tönkremegy.
1899.: A filoxéra és a sertésvész okozta apátia múltán végre elindul Monostorapátin is a szőlők jelentős részének újratelepítése nemes borszőlő fajtákkal, így a szőlősgazdák rászánják magukat a hegyközség újbóli megszervezésére, 1894. évi XII. tc.-nek megfelelően, amelyet Zala vármegye aljegyzője – kisebb módosítások előírásával – jegyez ellen.
1905.: Szigorítják a Monostorapáti Hegyközség szabályait (az újabb rendeletek előírásai szerint), amelyet a vármegye 11729. iktatási számon fogad el.
1910.: Monostorapátin 1445 lélek lakik.
1914 – 1918.: A falu az első világháborúban elesett hősi halottjait gyászolja.
1918.: Súlyos spanyolnátha járvány. Máig őrzi az emlékezet, hogy azok, akik rendszeres borfogyasztók voltak, minden káros utóhatás nélkül vészelték át ezt a súlyos betegséget.
A plébánia tyúkóljában gondatlanság miatt keletkezett tüzet a hatalmas szél átviszi a templomtető fazsindelyére. A tűzvész nagyon súlyos károkat okozott a templomban. Az egész falu egy emberként fogott össze, hogy mielőbb kijavítsák a tűz okozta pusztítást.
1919.: Az un. Tanácsköztársaság 102 szörnyű napját viszonylag szerencsésen (bár volt halállista, de a kivégzésekre már nem jutott idő) ússza meg a falú. Talán legrosszabbul a falu 5 legjelentősebb szőlőbirtokosa, pincetulajdonosa járt, akiktől a helyi kommunisták vezetője a pünkösd előtti szombaton elvette a pincekulcsot, függetlenül attól, hogy a pince a falu határában, vagy máshol volt. Ettől kezdve a “párttaggyűléseket” általában más-más pincekulcshoz tartozó pincében tartották, alaposan fölöntve a garatra. Szerencsére – mivel csak öten voltak – elviselhető volt a veszteség. Így amikor 1919. augusztus 2.-án, az egyik volt párttag – bocsánatkérés mellett – visszavitte a kulcsokat, a „politikai pinceszerezők” némi tettlegesség elszenvedésével megúszták a bor “elkommunizálását”.
1920.: Závor Pál plébános kezdeményezésére 0,5 millió aranykorona alaptőkével megalakul a Hangya Szövetkezet.
1921.: A vidék, így Monostorapáti szőlőiben is egyre nagyobb területen telepítik az Otelló szőlőfajtát.
1922. szeptember 26.: Felszentelik a falu új temetőjét, amelynek területét a Scheller család ellenszolgáltatás nélkül adományozta a falunak.
1924.: Szabó Dezső, a népszerű író vendégeskedik – ihletet, élményeket, adatokat gyűjtve – a Scheller családnál. Közben – kívánságára a család szervezésében – néhány napot tölt Monostorapátin a Dénes és Szentbékkállán Körmendy családoknál is, hogy még közelebbről figyelhesse a két falu életét. Ekkor írta a Megered az eso című, itteni ihletésu regényét. Látogatását 1926.-ban, 1931.-ben is megismételte. Nagyon megszerette a vidéket és lakóit, számos hasznosítható élménnyel gazdagodott. Legkedvesebb sétaútja az un. Széles-forráshoz vezetett.
1925.: A feljegyzések szerint 14 iparos, 3 szatócsbolt, 1 Hangya-üzlet és 3 kocsma látja el a falubelieket és a falu határában 4 malom működött.
Monostorapátin megszólal az első rádió, Scheller Zsigmond tulajdonában.
1927.: A 20-as években kiadott útikönyvek – Monostorapátiról szólva – még nagy szőlőhegynek írják le az Áldozó déli lejtőjét, amelynek egy része a ’40-es évek elején felszámolt Kínlód- pusztával (a puszta itt majorságot jelent) együtt a veszprémi káptalan birtokában volt.
1930 – 1934.: A falu számos szőlőtulajdonosa – az elviselhetetlen bor-dekonjunktúra miatt – a házi szükségleteinek méretére szűkíti le a szőlőterületeit. Különösen drámaian a nagyon jó borokat termő Áldozóhegyi, Bagóvölgyi és Agó dűlők szőlői ritkulnak meg. Sajnos az 1936-tól megélénkülő és nagyon kedvező árú borkereslet sem hoz már általános szőlőterület növekedést Monostorapátin, szemben a Káli vidék többi falujával. Így a monostorapátii borok jó hírneve lassan feledésbe merül.
1938.: Monostorapátin megvásárolják az első személygépkocsit (Tóth Sándor).
1941.: Miniszteri rendelettel a Badacsonyi borvidéket – egyértelműen néhány kétes értékű borokat termelő “kalandor” haszonlesésből fakadó kezdeményezésére – kettéválasztják: 1/3-a marad Badacsonyi néven, 2/3-a (kitűnő adottságú területek) pedig Balatonmelléki nevet kapott. Ez kettős célt szolgált egy szűk érdekkör részére: egyrészt arra gondoltak a kezdeményezők, ha jelentősen szűkül a badacsonyinak nevezhető borok mennyisége, úgy az általuk termelt, sokszor gyengébb minőségű bor is drágábban adható el; másrészt ezzel a lépéssel a konkurenciát, ebben főleg a tapolcai borkereskedői kolóniát akarták gyengíteni. A szétválasztás nem járt számukra eredménnyel, azonban káros hatása a Balatonfelvidék boraira 1949-től sajnos egyre erősebben jutott érvényre.
Monostorapáti lakossága 1412 fő.
1942 – 1945.: A falu több szülötte is hősi halált halt a II. világháborúban.
1945. március 25. délelőtt: a megszálló szovjet 27. Hadseregcsoport katonái gyors ütemben folytatták az előrenyomulást. Szinte átrohantak Pula és Tapolca között az Egervölgye településein. Monostorapátin három lakóház sérült meg. A Scheller majorban, valamint a plébánián rendeztek be ideiglenes hadikórházat, amit másfél hónapig tartottak fenn. Ezalatt a falu lakói napi átlagban több, mint 1000 súlyosan sérült, rokkant, lábadozó, megszálló szovjet katonát és további 2000 ideiglenesen ellátott beteget, valamint ápoló személyzetet voltak kénytelenek élelmezni, ami óriási anyagi megterhelést jelentett. Ez alatt, a másfél hónap alatt a falu, 583 tehénből, 40 lóból, 425 kocából álló állatállománya 464 tehénre, 6 lóra, 295 kocára, míg a hízó, a süldő, a borjú és a baromfiállomány szinte nullára csökkent.
1945. május 18: Megalakult a Monostorapáti Nemzeti Bizottság.
1945. szeptember 27: A Nemzeti Bizottság, a választójoggal rendelkezők összeírására 20 fő összeíró-biztost nevezett ki.
1945. november 4: A Nemzetgyűlési választások eredménye: Monostorapátin 736 szavazatot adtak le. A választópolgárok 93%-a a Független Kisgazda Pártra, 3%-a a Nemzeti Paraszt Pártra, 2-2%-a a Magyar Kommunista Pártra, illetőleg a Szociáldemokrata Pártra szavazott.
1946 – 1947.: A szovjet megszállást követő túlkapások múltával nagy lendületet kapott a háborús károk felszámolása. Rövid életű, gyors ütemű fejlődés bontakozott ki.
1947-től: Különösen a “kékcédulás” választási csalást követően fokozatosan romlott a helyzet és a falu hangulata.
1949.: Külső nyomásra – néhány taggal – a plébánia és a Scheller család eltulajdonított földjeire az utóbbi elvett erdejére, gazdasági épületeire, eszközeire, állatállományára, készleteire és államosított malmára alapozottan megalakult az “Egervölgye Előre TSzCs”.
1950.: Az ezeréves megyehatárokat átalakítva a Keszthelyi, a Sümegi, a Tapolcai járásokat, – így Monostorapátit is – átcsatolják Zala megyétől Veszprém megyéhez.
1950 – 1953.: A “padlássöprések”, a politikai üldöztetések és koncepciós-perek, a kitelepítések Monostorapátit sem kerülik el. Ezekben a nehéz években a falu lakossága példás összefogásról tesz tanúbizonyságot, megfelelően a helyi hagyományoknak, mindenben segítik az üldözötteket.